Minden mai nyugdíjrendszer három egymást követő nemzedék egymás iránti bizalmára épül: a szülői generáció fizeti a kötelező járulékot, hogy a nagyszülői generációnak legyen nyugdíja, miközben eltartja a gyermekei generációját annak reményében, hogy mire a szülői generáció is megöregszik, a gyermekek generációja fizeti majd azt a járulékot, amelyből a szülőknek lesz nyugdíjuk.
 
A nyugdíjrendszer bevétele attól függ, hogy aktuálisan hányan vannak a járulékfizetők, és ők, valamint munkáltatóik mennyi járulékot (nálunk éppen szociális hozzájárulási adót) fizetnek, míg a kiadási oldalt az határozza meg, hogy aktuálisan hányan vannak a nyugdíjasok, és mekkora nyugdíjra szereztek jogosultságot.
 
Ha a jövőben egyre kevesebb lesz a járulékfizető, és egyre több a nyugdíjas, a rendszer működése nyilvánvalóan veszélybe kerül.
 
A hazai járulékfizetők száma pedig megállíthatatlanul zsugorodik. Egyrészt amiatt, hogy az utóbbi négy évtizedben nem született elég gyermek, másrészt amiatt, hogy a fiatalok és a középkorúak egyre növekvő létszámban nem itthon fizetnek járulékot, így kimaradnak a hazai nyugdíjak finanszírozásából.
 
Magyarországon 1983 óta minden évben sokkal kevesebb gyermek születik, mint a Ratkó-korszak gyermekei (1952–1956) és unokái (1973–1978) korosztályaiban. Évente kilencvenezer körül ingadozik a szülések száma, miközben ennél átlagosan harminc-negyvenezerrel többen halnak meg minden évben, vagyis ennyivel fogy évente a magyar – csak demográfiai okokból. A szülőképes korban lévő hölgyek létszáma közben nagymértékben csökken, így hiába sikerülne növelni a teljes termékenységi arányszámot a mostani 1,49-ról a kívánt 2,1-re, ez nem fordíthatja meg a magyar népesség csökkenését és öregedését. Sokkal kevesebb hölgy hiába szül kicsit többet, összességében csökken a babák száma.
 
Mindezek eredőjeként a magyar társadalom nagyon gyors tempóban öregszik: idén minden hatodik, 2030 körül minden negyedik, 2050 körül már minden harmadik ember 65 évesnél idősebb lehet Magyarországon. Ezt a drámai öregedési sebességet tovább gyorsítja a kivándorlás – a fiatalabb és képzettebb rétegek tagjai közül a becslések szerint már legalább félmillióan tartósan külföldön dolgoznak. Bevándorlás pedig nincs, és a külhoni magyarok potenciális migrációs tartalékai is kimerülőben vannak. Ezért itthon az idősek aránya még magasabb, mint amit az egyes korcsoportok létszámai indokolnak.
 
Már eddig is hiányzik egymilliónyi gyerek a nyugdíjrendszer jövőbeni fenntarthatóságához. Képzeljük el, ha ennél is több hiányzik majd, pont akkor, amikor a mai harmincas–negyvenes korosztály szeretne nyugdíjat kapni.
 
A hölgyek átlagosan 28 éves koruk után (diplomások 31 éves koruk után) szülik meg az első – és sokszor az utolsó – gyermeküket. Száz éve a nők harmincéves korukra már befejezték a gyermekszülést, kétszáz éve szerencsések voltak, ha egyáltalán megérték ezt az életkort – nyolc-tíz gyermek kihordása után. Felfoghatatlan tempóban változik a demográfiai világ. A folyó finanszírozás alapelve mindezek következtében a szemünk láttára válik működésképtelenné.
 
Nem véletlen, hogy a szakértők körében folyamatosan zajlik a lehetséges reformokról szóló vita. A Népesedési Kerekasztal néhány éve tett javaslatát ismét fölkapta a hírnév: eszerint a felnevelt gyermekek számától is függővé kell tenni a nyugdíj összegét. Az elképzelés szerint azoknak a szülőknek, akik legalább két gyereket felneveltek – feltéve, hogy e gyerekek legalább szakmai végzettséget szereztek –, magasabb nyugdíjat kell kapniuk, mint azoknak, akik ezt a minimumfeltételt nem teljesítették. A gyermekek felnevelését természetbeni járulékfizetésnek kell tekinteni, így a jelenlegi, keresőtevékenységre alapozott járulékfizetési elv kiegészülne a gyerekek kapcsán járó bónusz-málusz rendszerrel. A gyermek ugyanis olyan társadalmilag hasznos befektetés – azaz közjószág –, aki biztosítja a nagy társadalmi elosztórendszerek jövőbeni fenntarthatóságát, így az a szülő, aki ilyen közjószágba fektet be, megérdemli e befektetése hozamát is, vagyis azt, hogy magasabb nyugdíjra legyen jogosult. A javasolt új rendszer csak a 35. életévüket be nem töltő személyekre vonatkozna, akiknek legalább harminc évük van még hátra a nyugdíjkorhatár betöltéséig.
 
Itt érdemes elgondolkodnunk egy pillanatra. Mi lesz pontosan harminc év múlva?
 
A 2040-es évek végére a mai formájában már összeroppanhatott a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer, mert az utolsó nagy létszámú magyar korosztály, az 1970-es évek derekán született „gyes-nemzedék” is eléri addigra a nyugdíjkorhatárt.
 
A nyugdíjrendszer természetesen nem omlik össze, csak a nyugdíjak összege lesz sokkal alacsonyabb, mint ma (a nyugdíjváromány mértékét kifejező elméleti helyettesítési ráta a jelenlegi 66 százalékról akár 30-ra is zuhanhat).
 
Harminc év múlva a nyolcmilliós Magyarország harminc százaléka 65 évesnél idősebb lesz – akik nyugdíját nem tudják finanszírozni a zsugorodó létszámú fiatalabb nemzedékek itthon maradó tagjai még akkor sem, ha a gyermeknevelésbe fektető szülők jogosan tartanának igényt befektetésük hozamára.
 
Mindezek miatt célszerű más megoldást keresni a nyugdíjrendszer elkerülhetetlen fenntarthatósági válságára. A gyermekfüggő nyugdíjreform-javaslat a felosztó-kirovó paradigma fogságában maradva képtelen kezelni a társadalom öregedési folyamatát, a tömeges kivándorlás kérdéskörét és a hazai foglalkoztatás minőségének problémáját. Nem is beszélve azokról a kevéssé előre jelezhető folyamatokról, amelyek révén az élőmunkaerő-igény ma még elképzelhetetlen mértékben csökkenhet a mesterséges intelligencia (és ezzel az automatizálás, a digitalizáció, a robotika) exponenciális térnyerése következtében. Márpedig ha nincs szükség emberi munkára, akkor ki fizet járulékot?

forrás: biztosításiszemle.hu

Érdemes előre gondolkodni és gondoskodni a jövőnkről!